Történelmi remix

Zsurafszky Zoltán Magyar hősök, csaták és szerelmek című koreográfiája a Magyar Nemzeti Táncegyüttessel olyan, mit egy képeskönyv: didaktikus, egyértelmű, esztétikus, hatásvadász.

„Akár egy „képeskönyvet” végiglapozzuk közös történelmi emlékeinket…” olvashatjuk a darab műsorfüzetének ismertetőjében.  Igen, valóban a „képeskönyv” a legtalálóbb kifejezés: színes, impozáns, elnagyolt felületes ismeretekkel. Az igazi ígyencek ritkán lapozgatnak képeskönyveket, hisz azok nem elégítik ki a mélyebb tartalom iránti igényüket, katartikus élményt is csak néha okoznak. 

Fotók: Dusa Gábor

A téma kétségkívül hálás. Hiszen eddig nem igazán készült a magyarság viharos évszázadait feldolgozó táncszínházi előadás, bár ne feledkezzünk el az Experidance első és eddigi  legsikeresebb történelmi tablójáról az Ezeregyévről. Mi is lenne szebb kifejezőeszköz, mint épp a mozgalmas korszakainknak köszönhetően létrejött, területileg és kronológiailag is oly gazdag tánckincsünk! Az előadás a maga nemes egyszerűségével időrendben sorra veszi a magyar történelem jellegzetes jeleneteit. Pontosabban egy-egy látványos kép erejéig felvillantja nemzetünk dicső mozzanatait robosztus díszletek, látványos színpadképek, a legkisebb részletekig kidolgozott egyértelmű jelmezek segítségével. A nézők külön segítséget is kapnak az előadáshoz a 19 tétel megnevezésével, hátha elbizonytalanodnánk Szent István, Dózsa György parasztháborújának vagy épp a toborzás beazonosításában. Az előadás biztosra megy, nem kell félni, hogy a táncszínházi előadásokra mostanában jellemző magasszintű művészi nyelvezetben, vagy a szimbólumok hadában elveszünk.  Kellemes érzéssel, komfortzónánkban maradva végigszárnyalunk történelmünkön, anélkül, hogy bármiféle érzelmi hullámvölgyet, sokkhatást, szívbemarkoló érzést, feszültséget, feloldást kellene átélnünk – legyen szó az államalapításról, a törökökről, a bujdosókról, vagy épp a világháborúról.

Néha üdítően hat, ha a jelenlegi, sokszor a nézők igényeinél bonyolultabb művészi nyelvezeten megfogalmazott táncszínházi műsorok mellett akad egy-egy evidens, hurráoptimista darab. A Hősök, csaták és szerelmek viszont túlteljesíti ez irányú küldetését, mind a téma, az alkotók, a társulat, és a néptánc kincsünk ennél jóval többre lenne képes.  

Kevés nemzet büszkélkedhet ilyen gazdag néptánc anyaggal, mely kronológiai, földrajzi, etnikai síkok mentén is felkutatott, és szerteágazó rendszert alkot. Ez a tudásanyag, hagyomány – a népzenekincsünkkel együtt – épp a magyarság fordulatokkal teli, sokszor hányatatott sorsára vezethető vissza. A népcsoportokkal való interakciók, a különböző társadalmi rétegek változó megbecsülése, gondolatvilága, a területi elhelyezkedések, elszigetelődések mind tetten érhetőek néptánc- és népzenekincsünk mintázatában. És ez a tudásanyag rendelkezésünkre áll.

Ismerjük az eszközös táncok XVI-XVII. századi hajdútáncra visszanyúló eredetét, a régi stílusú ugrós, legényes és körtáncok évszázadokra lebontható  történetét, alakulását;  a forgatós táncok reneszánsz illetve a kalotaszegi táncok barokk kötődését, a csárdás és a verbunk nemzeti öntudattal egy időben történő születését… és még számos látványos példát sorolhatnánk. Még ha az előadásnak nem is a tánctörténeti ismeret adás a célja, ellentmondásos és lehangoló, hogy nem él a tánckincs adta lehetőségekkel, és az egyes korszakokat sokkal inkább látványos jelmezek és komponált zenék által prezentálja,  mintsem a tánc nyelvével és a viseletekkel. Az elmúlt években gyönyörű példákat láthattunk, egy-egy néprajzi csoport történetének, vagy történelmi téma néptánc műsor keretében történő megfogalmazására. Például Fundák Kristóf – Fundák-Kaszai Lili: Szék városa, Bukovinai ballada; Hégli Dusan: Hontalanítás; esetében modern, kortárs, ugyanakkor a táncanyag gazdagságát, mélyreható ismeretét, a táncosok tudását kiemelő koreográfiákról beszélhetünk. Vagy épp a világháborút előidéző Nagyapám emlékére (Fitos Dezső), mely teljes egészében a tánc nyelvén éri el szívbemarkoló hatását, a nézőtéren tapintható feszültséget. 

A magyar hősök, csaták és szerelmek nemhogy bemutatná a néptánc kincsükben rejlő sokszínűséget, és végtelen változatosságot a laikusoknak, a műsor még erősíti is a magyar néptáncról az ötvenes  években kialakult és azóta is fennmaradó sztereotípiákat. (operettgálákhoz hasonlóan a mindig optimista emberek, mutatós színpadképek, látványos, egyforma jelmezek, uniszónók) Az előadás nem él a magyar történelem és a különböző táncanyagok eredete közötti párhuzam kiemelésének lehetőségével sem.

Pedig a Magyar Nemzeti Táncegyüttes egy sokkal elmélyültebb művészi nyelvezet megfogalmazására alkalmas társulattal rendelkezik. Végignézve a tánckaron, „aranysarkantyús”, legényes versenyen díjazott táncosokat látunk, akik nemhogy falura, hanem adatközlőre lebontva ismerik (és igénylik ismerni) az adott dialektusterületet. Olyan jelenleg élvonalbeli táncosokról beszélhetünk, akik sokat tudnak tenni a néptánc kincs hiteles és professzionális bemutatásáért, népszerűsítéséért, oktatásáért – mint ahogy ez egy profi együttes tagjának a feladata és reméljük célja is. Szárnyaló kreativitásukat, erejük teljét kár „egyszerű” mozdulatsorok és uniszónók korlátai közé szorítani. A műsoron az igazi arcuk, őszinte táncos mivoltuk csupán pár perc erejéig, egyedül a (természetesen túlzóan idilli) toborzók világának csárdásában villan ki, amikor pár nagyecsedi és tyukodi improvizációt  érhetünk tetten.

 A magyar tánckincsünk hiteles, mindenki számára élményt nyújtó, professzionális, az adott kor igényeinek megfelelő, modern szemléletű megformálásában Zsuráfszky Zoltán és csapatai nem egyszer zászlóshajók tudtak lenni. Elég az 1970-es évektől kezdődően színházi, táncszínházi, illetve újító szemléletű autentikus alkotásokra gondolni.  Az Élő Martin Archívum sorozat a mai napig a legszebb példa arra, hogy hogyan lehet egy velejéig autentikus produkciót kreatívan, izgalmasan színpadra állítani úgy, hogy az a laikusoknak és a „legvájtfülűbb” néptáncosoknak is egyformán élményt jelentsen.  És a mai néptáncmogalom meghatározó szereplői közül, hányan Zsuráfszky együtteseiből kerültek ki! A teljesség igénye nélkül: Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Kádár Ignác, Nagypál Anett, Deffend Irén, Taba Csaba, Appelshoffer János, Sánta Gergő, Sánta-Bíró Anna és még sorolhatnánk. Akik  példát tudnak mutatni csoportvezetőként, vagy táncosként vagy katartikus élményt tudnak szerezni alkotóként. Ilyen életpályával, szüntelen lendülettel és kreativitással, meghatározó „mesterként” miért a korábbi táncszínházi előadásokból összeválogatott táncetűdökre, látványelemekre, egyszerű színpadi hatásokra, túlidealizált képekre van szükség a magyarság történetének színpadra állításánál?

Valóban, mint egy képeskönyv: didaktikus, egyértelmű, esztétikus, hatásvadász. Izgalmas perceket jelenthet a fiataloknak, akik könnyen ráismernek az iskolában tanult történelmi, irodalmi témákra. Viszont a művészi értéket és élményt igénylő néző téves képpel találkozik – tartalmat és kifejezőeszközt tekintve egyaránt.

S.T.