Az eastwicki boszorkányok kulcsfigurája, egy minden ízében megfelelő, tökéletes Jack Nicholson jelenség, aki mégis tud valami lényegesen újat is csempészni Daryl figurájába.
Az eastwicki boszorkányok egy jó hívócím. Az Európa Könyvkiadó nyolc évvel ezelőtt jelentette meg az Updike életmű különböző stációit, köztük az 1984-ben íródott, Göncz Árpád által fordított horrorkomédiát. Az 1987-es, George Miller által rendezett filmes adaptációból Jack Nicholson sokat díjazott alakítása lehet a legemlékezetesebb, noha az 1988-as Oscar díjátadón még a Legjobb hang és Legjobb filmzene (John Williams) sem váltotta szoborra a jelöléseket. Tasnádi István, a színpadi változat szerzője egyetlen helyszínre redukálta a new england-i kisvárosban zajló eseményeket, ami nem csak a műfaj specifikussága miatt praktikus.
A vizuális szinten is megjelenő dobozba zártság, még nyilvánvalóbbá teszi a három megözvegyült, immáron - divatos szóval - szingli nő kielégítetlen, porosodó vágyódásait. A dráma műfajának tökéletes kiindulópontját, a be-illetve összezártságot erősíti Az eastwicki boszorkányok legutóbbi bemutatójának helyszíne, a Szegedi Pinceszínház. A 2019. február 23-án bemutatott előadás díszlete egy pici hálófülkével ellátott szuterénre emlékeztet, megidézve egy mintha-kertvárosi bejáratot, a bal oldali hátsó falon. A bútorok, a relikviák és a jelmezek is összesimulnak a jeleneteket összekötő Michael Jackson slágerfoszlányokkal; kivétel képeznek ez alól a férfiról ábrándozó nőstényfarkasok. Róluk mintha leválna a Varga Bálint rendező által megteremtett, energikusan lüktető zenei világ. A jókedvű pletykálkodás, a vihogó tervezgetés és koktélozás félúton kifullad; helyettük légüres tér és zaj nélküli magány telepedik meg a retrókanapén, a retrógáztűzhelyen és a retrólemezjátszón.
A visszafogott Alex (Kis Kata), a feminista Sukie (Kiss Ágnes) és Jane (Büky Bea), a naiva, valódi társ nélkül csupán félemberek. Ellentétben a regénnyel és a filmmel, itt gyerekek sincsenek jelen, akik megfelelő apakép nélkül is sugallhatnának valamilyen pozitív jövőképet. Úgy hiányzik tehát a maszkulinitás, mint egy falat kenyér. A szegedi előadásban nem válik meghatározóvá sem a boszorkányság, sem pedig a kisvárosiasság, a darab horrorisztikussága pedig elenyésző. Mindez azonban egyáltalán nem is lényeges. A hímnem nélküli lét elviselhetetlen könnyűsége az, ami olyan erővel tombol az asszonyokban, hogy a meghatványozódott férfit, magát az ördögöt, vagyis a sátáni képességekkel bíró embert idézik meg. A Daryl Van Horne-t játszó Janik László valóban földöntúli, friss energiákkal érkezik az áporodott, nősténybűzű lyukba, fizikai és szellemi fölényének bűvkörébe vonva az őt életre hívó nőket. Az eastwicki boszorkányok kulcsfigurája, egy minden ízében megfelelő, tökéletes Jack Nicholson jelenség, aki mégis tud valami lényegesen újat is csempészni Daryl figurájába.
A 2005-ös, magyarországi ősbemutatóban Gáspár Tibor játszotta, a Játékszín tavalyelőtti verziójában Gáspár Sándor, a 2012-es, Városmajori Szabadtérin is vendégeskedő szabadkai fekete komédiában pedig Mezei Zoltán. A szegedi Van Horne laza és elegáns, vonzó és lehengerlő, mocskosszájúsága kifinomult, szarkazmusa szívettépő. Janik számára ujjgyakorlat a szerep, mert minden ujjából egy újabb színét festi meg a hímsoviniszta, nagypofájú, kiöregedett macsónak, és minden ujjából tesz hozzá egy kis kéjsóvárságot, csipetnyi alamusziságot, csöppnyi virtuózitást. Reneszánsz férfiboszorkány, aki éppen annyira vonzza, amennyire taszítja is a nőket. Ezzel a dichotómiával tartja markában nem csak a színen lévő hölgyeket, hanem az egész nőtársadalmat, és ez a vonzás-taszítás lesz maga a végzet, ami csak látszólagosan az övé. Itt valójában a női kiszolgáltatottság rejtőzik a felszín alatt. Az a fajta vágyakozás, ami ösztönösen az ízig-vérig férfit óhajtja, akkor is, ha bele kell dögleni, akkor is, ha kegyetlenül fog fájni, és akkor is, ha minden szenvedés újra és újra meg fog ismétlődni, amíg világ a világ, amíg nő a nő, és férfi a férfi. A Pinceszínház előadásában ez tökéletesen működik.
Márkus Judit